Visszatért a varázs Kaposvárra

Mihályfalvi Péter törzsszurkoló, a Kapos TV kommentátora és a Kezdő5.hu szerkesztője:

Amikor közeledett a negyeddöntő mindent eldöntő ötödik meccse, akkor addigra már többször is felötlött bennem az a gondolat, hogy milyen is volt a kaposvári kosárlabda az elmúlt hosszú évek során; olyan, mint a se veled, se nélküled helyzet: imádod, aztán besokallsz, később hiányzik, majd a végén rájössz, hogy igazából úgy is még mindig ő a legszebb.

Voltunk a mennyben, aztán megjártuk a poklot, és jó azt írni, hogy talán utóbbit el is hoztuk magunkkal. Hogy siker vagy kudarc az ötödik hely? Az idei szezonban a szurkolók nagy részénél érzelmi szempontból nem ez volt a legfontosabb kérdés. Tulajdonképpen mindegy. Ez a klub volt már bajnok, kupagyőztes, gyűjtögetett egyéb érmeket, adott nagy neveket a magyar kosárlabdának és az elmúlt két szezonban is jobb helyen végzett az ideinél. Mégsem ez volt idén a lényeg, hanem az, hogy olyan érzés lengte körül ismét a kosárlabdát a városban, amelyre véleményem szerint régóta nem volt példa. És itt most nem arra gondolok, hogy ennyi vagy annyi ember járt ki a meccsekre itthon és idegenben, hanem sokkal inkább a hangulatra, az emberek hangulatára.

Egyszerű dolgok kellenek ehhez? Legyen egy olyan csapat, amely közel áll a szurkolókhoz. Hiába beszélünk az ország ötödik legjobb csapatáról, benne – országosan sokak szemében valószínűleg – „sztárjátékosokkal”, ők mégis olyanok, akikkel összefutsz a sarki közértben vagy a hétvégi megyei amatőr kosármeccsen, és úgy mehetsz oda hozzájuk, hogy nemcsak neked, hanem nekik is jólesik, ha kicsit beszélgetünk. Nem akarok névsorolvasást tartani, de ehhez kellettek olyan egyéniségek, akiket már mindenki ismert: Nik Raivio egy olyan KKK-ban volt évekkel ezelőtt alapember, amely egy volt abból a sokból, amelyre utólag azt szokták mondani, hogy többre volt hivatott, de eredményt nem nagyon ért el. Mégis abban a csapatban már közönségkedvenc lett. Pedig Raivio nem az a mellét döngető játékos, aki mindig a középpontban akar lenni, sőt. És éppen emiatt kedvelte meg a közönség. Aztán ott van Marko Spica, aki korábban pont egy sikercsapatban tudott kitűnni, nemcsak képességeivel, hanem showmanként is, aki magával rántja a lelátót is.

De az érdemek elejére kell sorolni Hendlein Rolandot. Igazi csapatkapitány, jobbat nem is kívánhatnánk. Megkomolyodott – persze annyira, amennyire kell. Élére állt a csapatnak, a közönség pedig megőrül a helyi fiúért, akiért tűzbe tennék a kezüket – vagy éppen dalba foglalják nevét, hiszen nincsen a világnak, olyan kosarasa… Vagy az a Horváth Márton, aki azt teheti most, amelyről a szurkolók nagy része álmodott: fent szurkolt a lelátón, aztán, amikor hívta a „haza”, lejött játszani. Egy közülünk. Ez pedig értelemszerűen szimpátiát, rajongást és mérhetetlen büszkeséget jelent a szurkolóknak. Ugyanez igaz a reménységünkre, Benke Szilárdra is, aki nemrég még melletted állt és tombolt a pályán lévőknek, most pedig reménykedsz, hogy a folyamat folytatódik: Hendlein, Vojvoda és…

Dőreség lenne kihagyni Fodor Mártont. Amikor 2001-ben történelmet írva bajnok lett a Klíma, ki gondolta volna, hogy pont az a pimasz, idegesítő kölyök lesz majd az, aki szellemi vezére lesz kedvenceinknek? Pedig az lett. Pedig a szakértők már leírták – helyette a magyar kosárlabda főnixmadaraként élete szezonjait futja. A Sopron elleni ötödik meccs utáni érzelmeit látva szemernyi kétség sincs, hogy mennyire fájt neki a vereség, mennyire fájt neki, hogy idén nem adhatott többet a szurkolóknak.

Magyar viszonylatban Kaposvár nem számít különösebben kis városnak, ám mégis az. Itt összezár mindenki, egy az út. Mert itt a szomszédod a játékos, a csarnokban dolgozók a barátaid, a tanárod az edző. Fekete Ádám és Filipovics Gordan is kaposvári – utóbbit vegyük annak így közel 25 év elteltével… Ők is a mieink, ez az erő ebben a csapatban, ezért különleges a szurkolóknak, ezért lehet őket szeretni.

Ez volt a szurkolók csapata, ez volt a mi csapatunk. Lehet szomorúnak lenni, hogy véget ért a szezon, de ebből erőt merítve, a hangulatot átmentve tovább lehet nyújtani az érzést. Az érzést, hogy még mindig ő a legszebb.

Móhr Miklós törzsszurkoló:

Kaposváron sokan szeretik a kosárlabdát, ez nem újdonság, de az ideihez hasonló őrület utoljára a bajnokcsapataink idején volt a városban. Hogy miért, annak több oka is lehet. A kétezres évek elején a mérce igen magasra került, amit aztán az anyagilag megroggyanó klub nem tudott, nem tudhatott tartani. A remény még sokáig megvolt, hogy lesz majd jobb is, jön majd egy új Emir, egy új Nunnery, és megint a rájátszás legvégéig lehet küzdeni. Aztán a bizakodás, meg a közönség fogyott, az új szurkolók közül pedig sokan már nem is nagyon emlékeztek arra, ki is volt például az említett Emir Halimics. Persze ezekben az években is voltak azért kisebb nagyobb örömök. Hendlein Roland és Vojvoda Dávid berobbanása, Matija Ceskovics életmentő meccsnyerő triplája, Kiss Kornél 30 pontja a Nyíregyházának, stb. De csak az utóbbi pár szezon adott komolyabb okot az ünneplésre, hogy tényleg jók leszünk. Kellett már, mint egy korty víz.

Ahogy van olyan is, hogy csapaton belüli kémia, úgy el tudom képzelni, hogy csapat és szurkolótábora között is létezik ilyen. És ez a közönség speciel pont egy ilyen csapatért tud megőrülni. A sokat emlegetett Pécs elleni 24 pontos hátrányból visszahozott meccs sokat számított persze, de a legtöbbet mindenképpen az, hogy nem új arcokat kellett megismerni, hanem csupa ismert és szeretett játékos alkotta a csapat magját. Miután Marko Spica visszatért, és az amúgy jó játékosnak tűnő, de a csapatba sehogy sem passzoló Gibson helyére jött Frazier, minden a helyére kattant. Jancsikin már a bajnokság legelején megmutatta, micsoda bizonyítási vágy fűti, mikor kiválóan pótolta a szezon további részét hatalmas szívvel, és mégis higgadtan, nagyon okosan végigdolgozó Fodor Mártont. Az ő visszatérésétől fogva tudta aztán Nik Raivio azt a játékot nyújtani, amit tőle láttunk is már. Bődületes statisztikákat hozott, a játék minden elemében a csapat legjobbjai között volt.

Marko Spicáról sokat elmond, hogy center létére első meccsén tíz gólpasszt osztott ki. Aztán ahogy telt az idő és távolodott a sérülés emléke, úgy lett egyre dominánsabb a palánk alatt is. Az ő visszatérése láthatóan nagyon jó hatással volt a csapat hangulatára is, különösen alighanem Hendlein Rolandéra, aki többször is elmondta, mennyire szeret Spicával játszani, és látszott is. Évek óta fantasztikusan kosarazik, még pár év és nem nagyon marad kaposvári rekord, ami nem a nevéhez fűződik majd. A harmadik számú magasember, Horváth Marci pedig ilyen játékosok között is az egyik legnépszerűbb, mert nagyon hajt, mert alázatos, és mert ő „a mi fiunk”. Kaposvári srác, aki a magyar és külföldi klasszisok között harcol ki perceket magának, amiket nagyon ritkán nem használ csak ki. Ez egy olyan ideális és szerethető elegy, amit talán csak akkor lehetne fokozni, ha az aktuális reménység, Benke Szilárd is azzá a játékossá fejlődne, akit sokan belelátunk.

Vágner Zsolt, újdonsült szurkoló:

Mi a családdal a rájátszásban mentünk ki először mérkőzésre, mert a fiam ugyan nagyon szereti a sportot, de eddig úgy gondoltuk, hogy még kicsi ehhez. Most kivittük... jó döntés volt. Megfogott az egész varázsa, rettenetesen intenzív a játék, óriási a hangulat és az első meccs után alig vártuk a következőt. Nagyon sajnáltuk, hogy vége a szezonnak, de az egészen biztos, hogy jövőre az elejétől kezdve ott leszünk! Kedvencünk Marko Spica, aki mindig bedobja... Egyetlen dolog zavart csak, hogy a felső sorokból nem látni az eredményjelzőt, de annyi baj legyen :)

Pintér Alexandra, újdonsült szurkoló:

Én életem első mérkőzésén a tavalyi, Szolnok elleni győzelem alkalmával voltam, de aztán volt egy hosszabb szünet. Ebben a szezonban a középszakaszban már minden találkozón ott voltam, de már az alapszakasz végétől nem hagytam ki egyetlen meccset sem. Azt tudtam, hogy jobb csapat a Kecskemét vagy a Paks, de én vesztes mérkőzésen nem voltam egészen az utolsó, Sopron elleni vereségig. A hangulat nagyon jó volt végig, kedvencem pedig Nik Raivio volt idén!

Marko Spica, a visszatérő közönségkedvenc:

Az előző kaposvári szezonomban is jöttek a szurkolók, de a sportcsarnok nem volt folyamatosan tele. Ahogy haladtunk előre, úgy telt meg a lelátó és a rájátszásra már nem nagyon volt szabad hely. Idén ez másként volt, már az első mérkőzéstől kezdve óriási számban és óriási hangerővel biztattak minket. Meg kell mondanom, hogy hatalmas érzés a kaposvári szurkolók előtt játszani, ők a legnagyobbak!

Azt is hozzá kell tennem, hogy a magyar kosárlabda és a bajnokság színvonala összességében mindenképpen emelkedett a két évvel ezelőttihez képest.

Gobodics Tamás, a Kezdő5.hu szerkesztője:

Idén ez a csapat annyi új szurkolót szerzett, mint az utóbbi években egyik sem. Sokszor hallottam az idősebbektől, hogy már nem jó kijárni meccsre, légiósok, zsoldosok játszanak, nem tudják saját csapatukként szeretni a Kaposvárt. Idén ez másképp volt. Amellett, hogy Hendlein Roli, Horváth Marci és Benke Szili személyében három kaposvári, a szurkolók által ismert játékos is a pályán volt, két korábbi, már ismert közönségkedvenc, Marko és Nik is visszatért... ez a mi csapatunk volt. Ezeknek a srácoknak minden meccsen úgy lehetett szurkolni, mint korábban egyik gárdának sem - hiába volt itt Puljko, Swanston, bárki. A városban több helyen is el lehetett csípni egy-egy mondatot arról, hogy igen, kosárlabda van nálunk ismét, a mi fiaink, akik bárkit képesek elverni.

Természetesen ez akkor csúcsosodott ki, amikor ment a szekér, az alapszakasz háromnegyedében nem volt ekkora hatása a csapatnak - de amikor kellett, összeállt minden. Csodálatos szezon volt, fájó vereséggel a végén - még akkor is, ha sokkal nem lettünk volna előrébb a négybe kerüléssel sem, ott a Szolnok, majd a kiegészült Paks ellen sok esélyünk nem lett volna. Bár ki tudja, ebben a csarnokban bármilyen csoda megeshet...

kezdo5.hu