Családra, otthonra, barátokra lelt Kaposváron Filipovics Gordan

Filipovics Gordannal a Somogyi Hírlap és a Sonline.hu készített egy hosszabb interjút.

– Milyen körülmények között került Kaposvárra?
– Egészen pontosan ezerkilencszáz-kilencvenkettő október huszonnyolcadikán érkeztem Kaposvárra – elevenítette fel a sonline.hu kérdésére. – Először három hónapra kaptam szerződést, aztán hála istennek! már harminc éve itt vagyok. Akkoriban háború dúlt az otthonban, Jugoszláviában. Először Dubrovnikban kosárlabdáztam, majd mindössze négy és fél hónapot töltöttem Rijekában, ahol valakinek böktem a szemét. Az egyik este mentem vissza a szállásra, amikor a recepciós szólt, hogy telefonon keresnek Zágrábból. A legendás Cibona vezére hívott, hogy van egy magyar kosárlabdaklub, mely rövidtávú szerződéssel keres egy kosárlabdázót, mert megsérült az egyik kulcsjátékosuk, egészen pontosan Arvydas Grigas. Nekem pedig már elegem lett a háborúból, ezért belevágtam, de nem terveztem hosszú távra.

– Egy új, de ismeretlen közegbe csöppent.
– Amikor megérkeztem, láttam, hogy nagyon közel van Horvátország, Zágráb például mindössze kétszáz kilométer, ráadásul akkor busszal és vonattal is haza tudtam jutni. Őszintén szólva fogalmam sem volt, mi vár rám, nem ismertem az országot, az embereket, a szokásokat, ahogy azt sem, milyen a kosárlabdaélet, mindössze egyszer voltam, még 1985-ben Budapesten, egy tornán. Eleinte nehéz volt, mert senkivel sem tudtam kommunikálni, igaz a klub nagyon jó volt hozzám, kaptam például egy lakást a Szent Imre templomnál, de hat hónapig fogalmam sem volt, hol van a Fő utca; csak az otthon, sportcsarnok, Fehér ház útvonalat ismertem. Egy rutinos csapathoz érkeztem, s szinte mindenkivel a mai napig barátok vagyunk.

– Aztán letelt a három hónap...
– Majd még három, s vége lett a szezonnak, aztán sorban jöttek az újabb bajnoki szezonok. Mindössze egy idényt voltam távol, amikor Szolnokra szerződtem. De nem bírtam még egy hetet sem Kaposvártól távol, szinte minden meccs után hazajöttem.

– Mit „adott” Önnek Kaposvár?
– Mindent! Gyermekként arról álmodtam, hogy lesz egy saját lakásom, biciklim, majd autóm. Sajnos az akkori Jugoszláviában ez nem jött össze, itt viszont valóra váltak az álmaim. A legszebb dolog, amit kaptam, az a család, a feleségem, Anikó és a két gyermekem, Márkó és Péter. Sokan megkérdezik, milyen állampolgárnak vallom magam, 57 éves vagyok, s ebből 30 esztendőt itt töltöttem, magyar vagyok.

– Hamar a szurkolók kedvence lett, hiszen minden meccsen a maximumot nyújtotta, ha nem is nyert mindig a csapat, de Filipovics Gordan mindig kitette a szívét-lelkét a pályára.
– Amikor elkezdtem kosárlabdázni fontos volt, hogy az utolsó pillanatig küzdjek, a tudásom legjavát nyújtsam, mert nagy volt a merítési lehetőség, azaz a konkurencia, itt viszont sokkal lazább volt a tempó. Én minden hibát azonnal ki akartam javítani, ha eladtam egy labdát, nem az edző reakcióját néztem, hanem azt, hogyan tudom visszaszerezni. Nem voltam dobógép, persze volt, hogy elkaptam a fonalat, de jól védekeztem, s szedtem a lepattanókat, melyből gyors indításokat tudtam indítani. Mindig fantasztikusak voltak a szurkolóink, rengeteget segítettek abban, hogy kiváló eredményeket érjünk el. Soha nem úgy álltam hozzájuk, hogy én vagyok a „nagy” Filipovics Gordan, hanem mindenkire barátként tekintettem. Ha hívtak, akkor mentem velük például meginni egy sört, de természetesen a sport volt az első. Miután a gyerekeim megszülettek ők kerültek az élre, aztán a kosárlabda, majd a feleségem.

– A Kometa Kaposvári KK felnőttcsapata mellett az U16-os együttest is edzi.
– Sokan egyből LeBron James-ek akarnak lenni és várják, mikor kezd el jönni a pénz, régen ez nem így volt. Nem a mez, a fizetés, egy méregdrága cipő nyeri a mérkőzéseket, hanem a tűzzel, akarattal pályára lépő játékos. A mostani fiataloknak azt szoktam mondani, nem elég leizzadni, vért kell pisilni. Ha mindennap szeretettel, boldogan jönnek edzésre, annak meg lesz az eredménye. Ráadásul olyan körülmények között edzhetnek, amiről mi még akkoriban nem is álmodhattunk.

– Az utóbbi esztendőkben sok kiváló játékos jött ki a kaposvári utánpótlásból, s mindegyik kosárlabdázó kiválóan teljesít, ráadásul többen külföldön is.
– Emiatt nagyon boldog vagyok, ha hazahoznánk az összeset, akkor ki tudnánk alakítani szinte egy komplett együttest. Gondolok itt Vojvoda Dávidra, Benke Szilárdra, Halász Ákosra, Juhos Leventére és a két fiamra. Hozzájuk csatlakozhatna Paár Márk, Antalics Dániel, Puska Bence és a többi fiatalunk. Szerencsére vezetőedzőnk, Ivan Rudez bátran használja a tehetségeinket és lépésről lépésre, napról napra látszik is a fejlődésük. Mi nem vagyunk akadémia, de mélyre kúsznak a gyökereink, ami nagyon sokat jelent, ezért tudunk évről évre legalább két ifjoncnak lehetőséget biztosítani.

– Hosszú éveken át futott ki hétről hétre a játéktérre, nem hiányoznak a mérkőzések?
– Igen, de mégsem. Naponta három-négy edzést tartok, s közben én is dobálok. Szeretek egészségesen élni, biciklivel járok, sokat futok. Ha egy nap nem tudok edzeni, már hiányzik. Játszottam alacsonyabb osztályokban is, Nagykanizsán közel voltunk az élvonalba jutáshoz, a Meló-Diákkal egy ki-ki meccset játszottunk a Magyar Kupában a legjobb nyolc közé jutásért a Sitku Ernővel, Saviccsal, Trepák Zoltánnal felálló Nyíregyházával, s mindössze négy ponttal kaptunk ki. Kicsit sajnálom, hogy nincs helyi csapat az NB I./B-ben, mert nagyszerű lehetőség lenne a kaposvári fiataloknak. A megyei bajnokságban is szerepeltem, s a Tüskevárral meg is nyertük, ezután visszavonultam, mert már nem okozott örömet. Bárhol is húztam mezt, mindig arra törekedtem, hogy a legjobbat hozzam ki magamból és a csapatból, úgy készültem, mintha magyar bajnoki döntőre hangolnánk.

– Mindkét gyermeke kosárlabdázó lett, ráadásul nem is akármilyen...
– Fanatikusak, akárcsak én, s mindketten magyar válogatottak. Sajnáltam, hogy Márkó nem az Amerikai Egyesült Államokban folytatta a tanulást és a pályafutását, hanem Székesfehérvárt választotta, ráadásul négy évre írt alá. A Covid miatt lezárt bajnokságot Szombathelyen töltötte, utána jött egy-egy olaszországi, spanyolországi és törökországi szezon, jelenleg pedig a német első osztályban, a Niners Chemnitz-ben kosarazik. A Bajnokok Ligája nem jött össze nekik, de az Európa Kupában és a Bundesligában is jól megy neki(k). Péter már ötödik esztendeje van Amerikában, s szinte minden évben másik államban élt és játszott: először Clevlandben, majd Portlandben, Utahban és végül Mainben, nagyon boldog kint. Lelki szemeim előtt azt látom, hogy egy nap mindketten ugyanabban a mezben szerepelnek majd.

Kétszeres bajnok

Filipovics Gordan pályafutásának kiemelkedő eredményei. Bajnokság: kétszeres aranyérmes (2000/2001 és 2003/2004 – Kaposvár); kétszeres ezüst­érmes (1999/2000 – Szolnok és 2002/2003 – Kaposvár). Magyar Kupa: aranyérmes (2003/2004 – Kaposvár); kétszeres ezüstérmes (1999/2000 – Szolnok; 2000/2001 – Kaposvár).

Filipovics Gordan több, mint négyszázötven tétmérkőzésen lépett pályára a Kaposvári KK színeiben és több mint négyezer-kettőszáz pontot dobott, mindkettőben a második az örökranglistán Hendlein Roland mögött.

Forrás: Sonline.hu
Fotók: Lang Róbert