Milos újra élvezi a játékot

- A szerbiai Topolyán születtél, ahol tudjuk, hogy sok magyar él, milyen volt itt a gyerekkorod?

- Így van, valóban teljesen vegyesen lakta település, ráadásul anyai nagyszüleim szabadkaiak, így gyerekkoromban rengeteg magyar barátom volt. Amikor először jöttem Magyarországra játszani, szinte mindenkinek az volt az első kérdése: hogy-hogy nem tudok magyarul, ha innen származom? Az ok az, hogy a szerb volt a közös nyelvünk, mivel az általános iskolában nem tanítottak magyar nyelvet, a tv-ben csak szerbül volt adás.

- Mikor kezdtél el kosárlabdázni?

- Igazából az első szerelmem a labdarúgás volt! A legjobb barátom viszont kosarazott és amikor nyolc éves voltam elhívott kosarazni. Két évig kosárlabdáztam, utána viszont visszatértem a focihoz. Nagyon jól ment, tehetséges is voltam benne. De több sportot kipróbáltam: teniszt, asztaliteniszt, röplabdát; így végül rájöttem, hogy igazából kosarazni szeretnék. Azt hiszem 13 éves voltam, amikor végleg eldöntöttem, hogy szeretnék komolyabban is foglalkozni vele.

- Topolya után Szabadkán folytattad a játékot.

- Pár évig játszottam otthon az utánpótlásban, amikor a szabadkai Szpartak elnöke, az Albában játszó (és korábbi kaposvári játékos) Markovics Luka édesapja elhívott játszani az U16-os csapatukba. Igazából nem volt nehéz elfogadni, hiszen nagyon közel volt a szülővárosomhoz, a nagyszüleim ott is éltek és gyakorlatilag minden második napomat amúgy is Szabadkán töltöttem. Itt kezdődött a profi karrierrem, sokáig a másodosztályban játszottunk, aztán az utolsó évemet már az élvonalban töltöttem.

- Tulajdonképpen itt indult meg igazán felfelé a pályafutásod.

- Nagyszerűen ment a játék és erre egyre többen fel is figyeltek. Előbb Oliver Popovics edző révén a szerb egyetemi válogatottba kerültem, majd Alekszandar Djordjevics szövetségi kapitány a felnőtt válogatotthoz is elhívott. Az Euroligában szereplő Laboral Kutxa (ma Baskonia) ajánlott szerződést, de ekkor megnyílt előttem a lehetőség arra, hogy az Egyesült Állomokba menjek játszani. Ekkor 2014 nyarát írtunk és megkeresett a Golden State Warriors, hogy csatlakozzak a G-League csapatukhoz, amelyre nem lehetett nemet mondani.

- Mik voltak a legnagyobb különbségek az európai és az amerikai élet és kosárlabda között?

- A mindennapi életben nagy különbség volt, hogy úgy éreztem az embereknek rengeteget kell aggódniuk a pénz, a hitelek miatt, nincs idejük szinte semmire, nincs idejük kikapcsolódni. Santa Cruzban, Kaliforniában éltük, mindennap nyár volt, ott az óceán, minden nagyon szép volt, de valahogy sosem tudtam magam elképzelni, hogy európaiként ott éljek.

Ami a játékot illeti: sokkal jobban élvezik a kosárlabdát! Nincs akkora nyomás a játékosokon, az edzőkön, a vezetőkön. A csapat vezetőjének nem kell mindennapos stresszben élnie, ahogy az Európában van, mert a liga a pénzügyi részt intézi. Ha a csapat bejut a playoffba, akkor mindenki örül, ha mégsem, akkor sem aggódik senki, készülnek a következő szezonra. Persze az edzésekben is voltak különbségek. Minden közös edzés előtt egyéni képzések voltak, külön stáb dolgozott a kisemberekkel, a bedobókkal és a magasemberekkel, külön edzők voltak az erőnléthez, a gyógyászathoz, mindenhez. Jól fizetik őket, maximálisan koncentrálva dolgoztak és mindenkinek csak a saját dolgával kell foglalkoznia. Ennek meg is lett az eredménye, hiszen megnyertük a Warriorsszal a G-League-et.

- Hogyan ment a játék?

- Felkészültnek éreztem magam, mikor megérkeztem, de tudtam, hogy szinte a szerb másodosztályból érkeztem. Eleinte keveset játszottam, de őszintén vázolták is, hogy eleinte 5-10, majd egyre több percet fogok kapni. Így is történt, hamarosan kezdő lettem és nem tagadom, remekül ment a játék. A vezetőség felkészített, hogy valószínűleg draftolni fognak az NBA-be.

- Aztán megtörtént minden sportoló rémálma.

- Ha jól emlékszem a 27. mérkőzésünket játszottuk a Lakers G-League csapatának otthonában. Jelezték, hogy több játékosmegfigyelő is miattam jött a meccsre, tetszik nekik a játékom, én vagyok az egyik legfiatalabb a ligában, imádják mennyire atletikus vagyok. Az első félidőben 15 pontot dobtam, aztán a szünet után a harmadik percben egy lefordulásnál egy pattanást éreztem a lábamban. Sosem voltam előtte még sérült, így nem tudtam mire számítsak, arra gondoltam, hogy néhány hetet biztosan ki kell hagynom, de nem többet. Aztán három nappal később hívtak Santa Cruzban az irodába, ahol egyszer csak mindenki csak azt mondogatta, hogy „fiatal vagy még, ne keseredj el…”, majd közölték, hogy elszakadt a keresztszalagom és 6-12 hónap a felépülési idő. Abban a pillanatban összetörtek az álmaim. Pontosan emlékszem, hogy lementem a pályára és csak járkáltam körbe, mert fogalmam sem volt mihez kezdjek ezután. Sosem szoktam sírni, de amikor visszamentem a lakásomba és felhívtam Skype-on a szüleimet, akkor zokogni kezdtem.

- Mihez kezdtél ezután?

- A legfőbb fegyverem a kosárlabdában az atletikusságom volt, hatalmasat tudtam ugrani, gyakorlatilag bárkit át tudtam zsákolni. Nagyon nehéz volt mindezt feldolgozni, hogy ez innentől nem fog menni. Három hónapig még az Államokban folyt a kezelésem, majd hazatértem. Nagyjából egy év alatt épültem fel. Borzasztó időszak volt. Amikor megy a játék mindenki veled foglalkozik, aztán amikor sérült vagy és nincs csapatod a családon kívül senki nem marad melletted.

- Mikor tudtad újra élvezni a játékot?

- Őszintén szólva hat évvel az első sérülésem után, amikor tavaly Kecskeméten játszottam. Hosszú út vezetett odáig… Miután felépültem a térdsérülésemből 2016 januárjában aláírtam a spanyol élvonalbeli Manresához. A harmadik bajnokin a Real Madrid ellen 13 pontot dobtam, újra kezdtem formában érezni magam, majd a következő meccsen a Gran Canaria ellen a pályára lépésem utáni első percben eltörtem a másik lábam. Újra műtét következett, fémlapokat, csavarokat raktak a lábamba – ekkor úgy éreztem nincs tovább. A felépülés elején viszont valami történt, mindent egy lapra téve őrült tempóban kezdtem el dolgozni, sokszor a kötelező gyakorlatokat átugorva, amelynek végül az lett az eredménye, hogy a következő idényre újra visszatértem.

- Hamarosan Magyarország következett, de mi történt addig?

- Hazaigazoltam a Mega Leks csapatába, ahol pocsékul játszottam. Fejben nem tudtam feldolgozni, hogy rövid idő alatt két ilyen sérülés történt velem. Valamint azt sem, hogy nemrég még az NBA küszöbén álltam, aztán azóta csak lejjebb vezetett az utam. Ezután másfél évadot a belgrádi Dynamic csapatánál töltöttem, majd egy edzőváltás után távoztam a csapattól. Ekkor találkoztam Vinkó László játékosügynökkel, aki mondhatom, hogy megmentett. Tisztában volt vele, hogy mire vagyok képes.

- Említetted, hogy tavaly Kecskeméten találtál újra önmagadra.

- Szegeden kezdtem a szezont, majd Kecskemétre igazoltam, ahol tényleg újra élveztem a kosárlabdát. Jó volt együtt dolgozni Forray Gáborral, Djeraszmovics, Karahodzsics, Wittmann és a többiek nagyon jó csapattársaim voltak. Sajnos a koronavírus félbeszakította a bajnokságot, majd nyáron Kaposvárra érkeztem. Őszinte leszek: előre nem tudtam, hogy jó döntés-e, de az első napok után, miután beszéltem Fekete Ádám edzővel, a csapattársakkal már éreztem, hogy jó helyre kerültem.

- Felemás a szezonunk, hiszen egy gyenge első félév után sokat javultunk – miben látod a változást?

- Látod, ezen én is nagyon sokat gondolkodtam! A vírus alatt amúgy sem lehet sokat csinálni, mint az edzések mellett otthon gondolkodni (nevet). Úgy érzem Nikola Lazics hozzáállása rengeteget lendített rajtunk: nagyon pozitívan állt hozzánk. Hisz bennünk, ami által mi is hiszünk magunkban. Látta, hogy sokkal jobb kémiára van szükségünk a pályán és ez most már meg is látszik.

- Ha már a vírust említetted, milyenek így a mindennapok?

- Nagyon nem könnyű. Ami jó benne, hogy sokkal többet tudunk pihenni a rengeteg mérkőzés és edzés között. De ahhoz, hogy fejben is mindig rendben legyél, néha szükség lenne egy kicsit kiülni kávézni, beszélgetni a városban az emberekkel, meglátogatni otthon a családodat. Utóbbit amúgy is nagyon nehezen viselem, mert nagyon közel állok hozzájuk.

- Ahogy mondtad javult a csapategység, kivel vagy igazán jóban?

- Boki (Krnjajszki Borisz) a legjobb barátom itt! Öt évvel fiatalabb, mint én és nagyon fiatalon Magyarországra jött, így nem játszottunk együtt Szabadkán. Csak tavalyról ismertem, nyáron meg is kérdeztem a kaposvári csapatról és csak jó dolgokat mondott. De mondhatom Tomit (Horváth Tamás gyúró) is, aki a legjobb! Legszívesebben bejönne a pályára küzdeni velünk együtt a meccseken! Nagyon pozitív a hozzáállása, mindig jó kedvre derít. Judit (Fekete Judit gyógytornász) is rengeteget segít nekünk, de Peti is (Mihályfalvi Péter technikai vezető), aki sokat dolgozik értünk a háttérben és a kívülállók ezt nem mindig látják.

- A fehérvári győzelem után kaptatok egy kis pihenőt, úgy tudom kihasználtad az időt.

- Ahogy mondtam a családom nagyon fontos, náluk talán csak Jelena, a menyasszonyom fontosabb. Tíz éve vagyunk együtt és ő volt az, aki mindig ott volt mellettem. A pihenő alatt hazatértem és megkértem a kezét és igent mondott. Nagyon boldoggá tett! Voltak nehéz időszakaim, de most van az a pillanat, hogy a pályán és a pályán kívül is nagyon jól érzem magam, boldog vagyok!