Hock Gergő befejezte profi pályafutását

Ideális esetben ennek a beszélgetésnek 15 évvel később kellett volna megtörténnie, de a sors úgy hozta, hogy Hock Gergő 23 évesen befejezi profi pályafutását. A több sérülésen is átesett saját nevelésű játékosunkkal a nehéz döntés meghozataláról, a múltról és méginkább a jövőről beszélgettünk.

- A korábbi térdsérülésedet követően tavaly ismét megsérültél, mi történt akkor veled?

- Edzésen éreztem egy pattanást a térdemben, amely miatt sajnos egy újabb beavatkozásra volt szükség a lábamban. Egy nagy hullámvasút volt az első műtét utáni időszakom, mentálisan is fizikálisan is, mert egyik edzésen úgy éreztem, hogy minden rendben, majd a következő nap azt veszed észre, hogy minden mozdulat egy nagy fájdalom. A második műtétet sokkal jobban viseltem, a rehabilitációm is jól alakult. Ugyanakkor azt láttam magam előtt, hogy egyhelyben mozgok és mindeközben a nálam jóval fiatalabbak is kezdenek „elhúzni” mellettem. Ekkortól a rehabilitáció mellett elkezdtem egyre nagyobb hangsúlyt fektetni a tanulásra. Télen ráadásul a koronavírust is elkaptam, mindeközben egyre frusztráltabb érzésem volt, amikor a kosárlabdára gondoltam. Ekkor eldöntöttem, hogy ezen a szinten már nem szeretném tovább folytatni. Persze bennem volt egy kis félelem is: 23 éves vagyok, mi van, ha ismét megsérülök?

- Hogyan tudtad mindezt feldolgozni?

- Két műtét után a lábamra azt mondták az orvosok, hogy 70%-os. Úgy éreztem, hogy inkább most saját elhatározásból hozzak meg egy ilyen döntést. Ahogy említettem, frusztrált voltam, magamban és másokkal is, ezzel a döntéssel úgy érzem helyreálltam.

­- Azért teljesen nem tudsz elszakadni a kosárlabdától?

­­- Egyelőre az egyetem áll a középpontban. Ugyanakkor aki egyszer beleszeretett így a kosárlabdába, az nem tudja azt semmissé tenni, így később alacsonyabb szinten mindenképpen szeretnék játszani.

- Milyen pillanatok, érzések villannak be, ha a pályafutásodra gondolsz?

- Szerencsére sok ilyen pillanat van: amikor gyerekként a Zrínyi iskola tornatermében pattogtatni kezdtem a labdát, aztán ahogy később egyre komolyabb kezdett érdekelni a kosárlabda. Előbb Deák Zsuzsával, aztán Puska Zoltánnál és később Fehér Ivánnal a korosztályos csapatokkal. Igazi nagy változás volt, amikor már az U20-as csapatba kerültem és Gordan volt az edzőnk, itt már ott voltunk a felnőtt csapat közelében, mások voltak az edzések, itt érezte először az ember, hogy ez már komolyabb dolog. Ekkortájt nyertünk B döntőt, amely nagyon emlékezetes volt! De itt kell megemlítem azt, amikor a gimnázium alatt B33-ban megnyertük az országos bajnokságot Bogdán Benivel, Kocsis Zalánnal és Radnai Misivel.

- Innen már csak egy lépés volt az NBI/A-csoportos bajnokság.

- Nagyon jó érzés volt, amikor Fekete Ádám felhívott a felnőtt kerethez. Az elején nem voltak komolyabb elvárásaim, aztán több felkészülési tornán is kifejezetten jól ment a játék. Két egymást követő évben is a tornánkon a legjobb hazai játékosnak választottak, ez kiváltképp hazai közönség előtt nagyon jólesett.

- Kaposvári nevelésű játékosként nagyon szerettek a szurkolóink.

- Kivétel nélkül nagyon jó kapcsolatot ápoltam velük. Ami sokszor eszembe jut, hogy még a régi csarnokban, amikor rákezdtek a szurkolók, akkor a kispad szó szerint elkezdett remegni alattunk! Ez eszméletlenül jó érzés volt. Tudom, hogy az új arénába költözés és a koronavírus ezt egy picit megtörte, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra a régi lesz a hangulat is.

- Ha visszatekintesz a pályafutásodra, akkor hogyan összegeznéd?

- Egyértelműen nem úgy gondolok rá, mint egy nem sikerült karrier. Inkább jóval inkább úgy, hogy ez egy nagyszerű dolog volt. Rengeteg élménnyel gazdagodtam, rengeteg olyan emberrel találkoztam, legyen az amerikai, vagy magyar, akikkel nagyon jó kapcsolatot ápolok. Hosszútávon mindenképpen pozitívan tudok gondolni a pályafutásomra.

- Mit kaptál a kosárlabdától?

- Ez egy nagyon jó kérdés, mert erre úgy gondolok, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy a fiatalkoromat a kosárlabda pályán tölthettem, nem pedig mondjuk szórakozóhelyeken. Meg kellett tanulni csapatban gondolkodni, minden körülmények között szót fogadni az edződnek. A fiataloknál ez a fajta alázatosság hiányzik sokszor. Nálam is egyértelműen meglátszott ez: a magatartásommal korábban voltak problémák, de a kosárlabdának köszönhetően fegyelmet, kitartást tanult az ember. De például megszólalni angolul: nekem azzal, hogy sok külföldi csapattársam volt, nincsen problémám.

- Van-e már terved a jövőről?

- Az egyetemen pénzügy és számvitel szakon végzek, ezzel szerencsére rengeteg mindent lehet kezdeni és már meg is vannak a konkrét elképzeléseim. Emellett elsődleges célom most egy kis környezetváltás. Ami a kosárlabdát illeti: nyaranta a kosártáborban sokat segítettem a gyerekeknek, de jelenleg még nem érzem úgy, hogy edzőként dolgozzak. Egy biztos azonban, ahogy már említettem: a kosárlabda mindig is ott lesz a szívemben!